Hat

Lejjebb a völgyben a folyó már kezdett kilépni a medréből. Magnus megpróbálta figyelmeztetni a házukban alvó embereket, akik mit sem sejtettek a veszélyről; már a mezőkről kiabált, ahogy hazafelé rohant. Ám kiáltásait elnyelte a szél.

Habár az éjszaka már csaknem véget ért, az ég sötét maradt. Viharfelhők gyülekeztek a magasban; mély, robajló mennydörgéssel tornyosultak a hegyeken túl. Meleg záporeső mosta viharos hullámokban a vidéket. Villámcsapások íveltek át a homályon, kénes gőzökkel nehezítve a levegőt, és kísértetiesen bevilágítva a marhagulyákat, amelyek összebújtak a fák alatt.

Kutyák vonítottak a tanyaudvarokon. Ahogy Magnus elfutott előttük, kirohantak, és megugatták. Aztán egy-kettő üldözőbe vette, és hamarosan egy egész rongyos falka kapkodott a sarka után. Többször megállt, és rájuk kiáltott, hogy takarodjanak vissza, de nem mozdultak; amikor újra futásnak eredt, ők is futottak utána.

Ahogy közelebb ért a városhoz, a folyó túlpartjáról meghallotta a vészharang elhaló kongását. A gyenge, fülsértő hang, amely alig hallatszott a készülő vihar zúgásában, egy pillanatra reménnyel töltötte el: azt jelentette, hogy legalább az apja tud a veszélyről.

Kendalként apja kötelessége volt az embereket a városba szólítani, ha veszély közeledik, ám Magmel történetében erre még sohasem került sor. A vészharangon, amelyet zöldre rágott a rozsda, és elkoptatott az idő, repedés támadt, ami tompította a hangját, és szinte használhatatlanná tette. Fojtott kongása még a városon belül sem jutott messzire. A rézből és vasból kovácsolt, fekvő félholdat formázó tárgy egy kúp alakú támaszon pihent a torony tetejének középpontjában. Lentről, az utcáról úgy nézett ki, mintha valami őrült a holdat próbálná kalapáccsal leverni az égről.

Miután meggyőződött róla, hogy anyja és Fala biztonságban vannak, Magnus felrohant a torony legfelső szintjére, és felkúszott a létrán, ami a padlásról az oromzatra vezetett. Ahogy felért a tetőre, meglátta a Kendalt, amint épp egy vas kongatót emel a feje fölé, készen arra, hogy újra lesújtson a vészharangra.

– Több kell ide, apám! – kiáltotta Magnus. – Most jövök a mezőkről: odakint semmit se hallanak!

A Kendal teljes erejéből ráhúzott a vasrúddal a félhold belső peremére. A harang halk, erőtlen hangot hallatott, amit azonnal elnyelt a süvítő szél. A Kendal felemelte a vasrudat, hogy újra lesújtson; a fiú csak ekkor vette észre a kétségbeesést apja arcán.

– Mit tettél, Magnus? – kiáltotta a férfi.

– Nem tudom! – mondta Magnus nyomorultul. – Mit tettem?

A Kendal keserűen felnevetett, és a vasrúd újra lecsapott.

– Nem kellett volna elvenned!

– Az öregember azt mondta, hogy az ő tulajdona. Senki sem mondta, hogy nem szabad elvennem!

– Ha megkérdeztél volna! Ha csak egy napot vártál volna!

– Bocsáss meg! – zokogott a fiú, és a Kendal lába elé vetette magát.

– Mi lesz most velünk?

A Kendal nem felelt, csak szelíden félretolta fiát, és folytatta hasztalan harangkongatását.

Ahogy Magnus könnyektől áztatott arccal felállt, hatalmas villámcsapás hasította ketté az eget a fejük fölött. Akár egy feje tetejére állított fa, mely az égből függ alá, a villám bevilágította az egész várost és a környező vidéket árnyéktalan ragyogásával. Egy pillanat múlva fülsiketítő mennydörgés felelt rá, és a vihar kitört a völgy fölött.

A vihar első órájában az eső iszonyatos pusztítást végzett. A száraz évszak miatt a föld kemény volt, így az eső megállás nélkül rohant le a lejtőkről, és villámsebesen feltöltött minden patakmedret, hasadékot és szurdokot, ami a folyót táplálta. Ahogy a hegyekből lezúduló víztömeg egyre nőtt, az áradó folyó mérföldnyi széles vízözönné változott, amely végigszáguldott a völgyön, és mindent magával ragadott, ami az útjába került. Az alacsonyan fekvő tanyákat és falvakat egy pillanat alatt elsöpörte: elpusztította a szántóföldeket, a gyümölcsöskerteket, a szőlőültetvényeket, a legelőket és a lábasjószágot. Az áradat rövid időn belül elérte Tlanuwa szikláit, és így a völgy kezdett megtelni vízzel, akár egy mosóteknő.

A város falain kívül gyanútlan emberek százai fulladtak vízbe: akár álmukban, az ágyukban fekve, akár menekülés közben, ahogy próbáltak kijutni elárasztott otthonaikból. Néhányan, akik korábban felébredtek a vihar tombolására, felmásztak házaik tetejére, abban a hiú reményben, hogy a víz ott nem éri el őket. Mások, akik magasabbra akartak jutni, a város felé vették az irányt.

Napkeltére a völgy déli fele teljesen víz alá került, így a vörös homokkőorom, amelyen a város állt, immár magányos szigetként állt egy hatalmas, fekete tó közepén.

Magnus kirohant az utcára, ahol addigra már kitört a káosz. Az emberek hátán eső kopogott, a fülükbe szél süvített, ahogy kiözönlöttek a fő útvonalakra. A Kendal házának fala alatt még mindig ott őgyelgett a szedett-vedett kutyafalka, amely követte a fiút a városba, és várták az utasításait.

Alig tudta túlharsogni a vihar tombolását, Magnus mégis rekedtre ordította magát, amíg megpróbálta a városon kívül érkezett menekülteket a főtér felé irányítani. Ám ők pánikszerű igyekezetükben, hogy menedéket találjanak, tudomást sem vettek róla – mintha láthatatlan lett volna számukra. Csak a kutyák hallgattak rá. Ők még mindig a sarkában voltak, akárhová is ment.

Ahogy a vihar a városra összpontosult, valamilyen ismeretlen erő parancsára célba véve ezt az utolsó magaslatot, elszabadult a végítélet.

Cikázó lobbanások láncolatában villámok csaptak le a fortyogó felhőkből, míg az égzengés fülnek már-már elviselhetetlen döreje folytonos morajjá egyesült, akár egy vízesés robajló hangja. Magnus látta, ahogy egy ismerős asszonyba, aki egy gyermeket tartott a karjaiban, belecsap a villám; mindketten kékesfehér lángba borultak, mielőtt holtan csuklottak össze. Az emberek sikoltoztak, fejvesztve rohantak az utcákon, elestek, és összetaposták egymást; épületekbe, udvarokba, ajtónyílásokba zsúfolódtak, bármilyen menedéket keresve.

Ekkor a vihar és a pánik lármáján túl Magnus halk, tompa robajt hallott. Ahogy elnézett a tó fölött a Tlenamaw irányába, megpillantott valamit, ami leginkább sötétzöld hegyoldalnak tűnt, és lassan közeledett a völgy mentén.

Megfordult, és hazarohant. A kutyák a Kendal házának kapujáig követték. Még akkor is ugatták a szörnyhullámot, amikor maga alá temette a várost.